Sok más állattól eltérően a juhok fehér színe domináns gén, nem pedig recesszív gén vagy mutáció, mint az albinizmus és a leukizmus. Ezért a fekete juhok meglehetősen ritkák, az esetek 25%-ában fordulnak elő, amikor két fehér juh, amelyek a recesszív fekete gént hordozzák, utódokat hoz létre.

A repülő békák az Ázsia, Afrika, Közép- és Dél-Amerika trópusi erdeiben élő fák közötti siklás képességét kifejlesztett békák egy csoportja. Több mint 3000 olyan békafaj létezik, amely kifejlesztette ezt a képességet, és két családban található: Hylidae és Rhacophoridae.

Az angus bikák akár 2000 fontra is megnőhetnek, ami a kifejlett szarvasmarhák esetében a kisebbik oldalon van. A farmerek a kiváló húsminőségük miatt tartják őket nagyra, míg ikonikus színük és felismerhető fizikai tulajdonságaik mindenki más körében is népszerűvé teszik őket.

A jól ismert angus mellett hat másik szarvasmarhafajta is létezik, amelyek fekete színűek, köztük a Charolais és a Maine Anjou. Ez a bika nem Angus bika, mert hiányzik belőle az eltúlzott vállpúp, amely a hímeket annyira felismerhetővé teszi.

A görény rokona a menyétnek, a borznak, a vidrának és a rozsomáknak, de saját családjába tartozik. Jól ismertek arról, hogy védekezésképpen bűzös szagú folyadékot permeteznek. Feltűnő fehér-fekete bundájuk mintázata arra figyelmezteti a többi állatot, hogy kerüljék el őket, nehogy a bűzös, nehezen eltávolítható folyadékkal permetezzék le őket.

Két bölényfaj létezik, egy európai és egy észak-amerikai. Az észak-amerikai fajta a kontinens legnagyobb szárazföldi állata, és két fajra oszlik: az egyik a síkságokat, a másik pedig az erdős környezetet kedveli. A természetvédelmi erőfeszítéseknek köszönhetően ezek a hatalmas szarvasmarhák képesek voltak felgyógyulni a kihalás széléről, és ma már népszerű látványosságot jelentenek az olyan parkok látogatói számára, mint a Yellowstone Nemzeti Park.

A bambuszcápák az Indo-csendes-óceánban található porcos halak egy kis családjába tartoznak. Nem nőnek meg négy lábnál hosszabbra, és hosszú, vékony testük van, a szájuk közelében bajuszszerű tüskékkel.

Az olykor bowmouth-gitárhalnak vagy iszapkorcsolyának is nevezett cáparájok a Csendes-óceán sekély parti vizekben és korallzátonyokban élnek. Evolúciós útjuk nem teljesen tisztázott, és egyes kutatók úgy vélik, hogy ők a hiányzó láncszem, amely összeköti a rájákat és a cápákat.

A szürke nővércápa néven is ismert, félelmetes külsejű homoki tigriscápa valójában meglehetősen szelíd és nem különösebben veszélyes az emberre.

Cerberus Hádész félelmetes háromfejű házőrzője. A fekete kutya vicsorogva és morogva gondoskodik arról, hogy senki ne lépjen be vagy hagyja el az alvilágot engedély nélkül. Állítólag csak Orpheusz és Herkules tudta legyőzni Cerberust.

Oroszlán, kecske és kígyó, a Kiméra folytatja a félelmetes hibridek mitológiai hagyományát. Ő is híres családból származik, hiszen testvérei közé tartozik a háromfejű pokolkutya, Cerberus és a csúnya ötfejű Hydra.

Az egyik legnépszerűbb baromfi tyúk a fehér Leghorn, amely kiváló tojó és közepes méretű madár. Eredetileg Olaszországból származó, szívós fajta, amely felnőttként hat-hét kilót nyom. Csibeként a leghornok aranyosak, sárgák és bolyhosak.

Az Ameraucana csirke egy amerikai baromfifajta, amely kék tojásairól ismert. Az Araucana néven ismert chilei csirkefajtából származik, és a neve tükrözi mind az amerikai fajta státuszát, mind a chilei csirkékből való származását.

Az atlanti fehér oldalú delfin egy rövid csőrű óceáni delfin, és az egyetlen tagja ennek a csoportnak, amely a szürkétől, feketétől és fehértől eltérő színű. Oldalán egyedi sárgás foltok vannak, amelyek segítenek megkülönböztetni rokonaitól.

Bár a palackorrú delfineknek csak egy faja létezik, két ökotípusa van, egy tengerparti és egy mélyvízi változat. A part menti delfinek körülbelül 9 láb hosszúak és 500 kilót nyomnak, míg a mélyben élő delfinek 12 láb hosszúak és 1000 kilót nyomnak.

A kis barna denevér néven is ismert barna denevér a Vespertilionidae család viszonylag kicsi tagja, amely Észak-Amerika egész területén megtalálható. Valójában a barna denevér a legelterjedtebb denevérfaj Észak-Amerikában.

A Carnotaurus az egyik legkülönlegesebb Theropoda dinoszaurusz, amelyet valaha felfedeztek, számos olyan tulajdonsággal rendelkezett, amelyek más dinoszauruszokhoz nem hasonlítanak, beleértve szokatlanul mély koponyáját, amelyet két rövid, tüskés szarv koronázott. Ez a húsevő állat körülbelül 70 millió évvel ezelőtt élt a mai Argentína területén.

A Deinonychus a Velociraptor nagyobb rokona volt. Kisebb rokonához hasonlóan mindkét lábán egy-egy extra nagy karom volt, amely segítette zsákmánya leigázásában. Valószínűleg tollakkal volt borítva, mivel ez a család többi tagjánál is megtalálható volt.

A Doedicurus egy kihalt páncélos növényevő garmadillo. Súlyos csontos páncélzata és tüskés farokbunkója segített megvédeni a szablyafogú ragadozóktól és más vadászoktól. Az 1,8 millió és 11 000 ezer évvel ezelőtti dél-amerikai pleisztocén megafauna része volt.

Az Elasmosaurus egy nagy tengeri hüllő volt, amely a késő kréta korban (körülbelül 80 millió évvel ezelőtt) élt egy sekély tengerben, amely egykor a mai Észak-Amerika középső részét borította. A hüllők plesiosauruszoknak nevezett csoportjába tartozott, amelyeket nagyon hosszú nyak, kis fej, teknősbéka alakú test, lábak helyett uszonyokkal és rövid farokkal jellemez, és amelyek mindegyike megtalálható ezen az Elasmosaurus játékon.

A Giganotosaurus a legnagyobb húsevő dinoszaurusz Dél-Amerikából. A becslések szerint 41 láb hosszú, hatalmas dinoszaurusz még a Tyrannosaurus rexet is kihívja a valaha élt legnagyobb theropoda címért. A Giganotosaurus a késő kréta idején, 97 millió évvel ezelőtt lakta Dél-Amerikát.

A Kronosaurus a plioszauruszoknak nevezett tengeri hüllők csoportjába tartozik. Ez a fogas ragadozó a korai kréta időszakban, mintegy 120 millió évvel ezelőtt járta az óceánokat. Olyan zsákmányállatokra vadászott, mint a halak és más tengeri hüllők.

A Malawisaurus egy viszonylag kisméretű titanosaurida szauropoda dinoszaurusz volt a korai kréta időszakból. Más titanoszauruszokhoz hasonlóan nagy bőrpikkelyek borították a hátán lévő bőrt.

A jellegzetes kupolafejű Pachycephalosaurus feltehetően vastag koponyáját használta a fajtársaival folytatott harcban, talán azért, hogy lenyűgözze potenciális párját. Lehet, hogy a fejüket egymásnak ütköztették, vagy egymás oldalába vágták. Ez a részletes Pachycephalosaurus figura visszarepít a késő kréta korba!